Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Egy az Isten, egy a nemzet…” -második rész

2010.12.04

Aztán bekonferálják „verses-zenés összeállításunkat a Hazáról”. Érces férfihang kezdi a Himnuszt szavalni: Isten, áldd meg a magyart, majd a lányok folytatják: Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, majd Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Aztán fölsír a hegedű, és mi énekeljük: Búg a kürt az ősi vár fokán, Honvéd áll a Hargitán. A templomban megáll az idő, lélegzet- visszafojtva ül mindenki a helyén, csak a dal száll föl a magasba és verődik vissza a falakról. Az emberek nem néznek ránk, maguk elé merednek a padra, majd egy mozdulat megtöri az állóképet, egy férfi a szeméhez nyúl és elmorzsol egy könnycseppet. Folytatódik a Himnusz további két versszakkal, majd megpendülnek a gitárhúrok, és mi énekelni kezdjük: Egy az Isten, egy a nemzet. A kórus dúdolása alatt mondanom kell a szöveget: Elvérzett a nemzet nagy Magyarországért. Érzem, hogy remegni kezd kezem-lábam, a végén már üvöltöm: Kőnek és embernek ugyanaz volt sorsa, Mostohagyermekét egy világ taposta. Kikiabálom magamból a felgyülemlett fájdalmat és keserűséget, és rázúdítom a jelenlévőkre, akik ugyanazt érzik, mint én. Végignézek a kóruson, törölgetik a szemüket, nyelik a könnyeiket; az én szemem is megtelik könnyel, én is nyelem vissza őket. A Himnusz újabb két versszaka következik, majd férfi szólóének, melybe bekapcsolódik a kórus is és együtt énekeljük: Uram, jöjj, ne hagyd, hogy innen fekete szívvel fekete átkot üvöltsek rád. A feszültség tapintható, rég elfojtott indulatok törnek a felszínre és szinte szikrát vetnek, nem tudni, hogyan és mikor fognak robbanni. A Szózat versszakai következnek, talán biztatást, hitet és reményt nyújthatnak: Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért. Aztán énekeljük, hogy A magyar föld nem eladó. Eggyé olvadt közönség és kórus, egy szív dobban bennünk, egy kéz nyúl szemünkhöz kitörölni a keserűség és megalázottság könnyét. Mondjuk a Szózat versszakait és énekeljük a dalt: Legyen végre sok ember, ki tudják, hol a mennyország, Az lesz az a hely, mit úgy hívnak: Magyarország. Hisszük, hogy valóban így lesz, és ezt a hitet beleénekeljük a dalba s a templom közönsége is hiszi velünk együtt.

Meghajolok mindkét irányba, a férfiak és a nők felé is. Nem csattan fel a taps, mozdulatlan némaságban ül mindenki a helyén. A kórus is beül a padsorokba, közösen emésztjük az emészthetetlent, amit lenyomtak a torkunkon, hogy elcsalták a hazánkat gaz bitorlók. Néhány percnyi csend után áll csak föl a Tiszteletes úr. Elcsukló hangon köszöni meg műsorunkat, nem nagyon talál szavakat, így csak annyit mond: Úgy látszik az anyaországban elindult valami… Majd zárásként elénekeljük közös nemzeti imánkat, a magyar Himnuszt.

Alig tudunk kijönni a templomból: körbevesznek minket az emberek, a férfiak kezet csókolnak, a nők megpuszilnak két oldalról, bemutatják ismerőseiket, fölemlegetik azokat, akiket Kosdról ismernek. A hangulat leírhatatlan. Az indulatok föloldódtak, a feszültség ellobbant. Csak az az erőt és megnyugvást adó érzés maradt, hogy „Isten ujja megérintett, Jó lesz magyarnak lenni.”

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.